Sorozatunkban olyan egykori kiváló játékosainkra tekintünk vissza, akik rendkívüli népszerűségre tettek szert a DVSC labdarúgóiként. Megtudhatjuk, visszavonulásuk után hogyan boldogultak mindennapjaikban, és miképpen viszonyulnak a mai modern futballhoz, mit ajánlanak a jövő nemzedékének.

A most 54 éves Liviu Goian a romániai Dés településen született, 28 éves koráig hazájában futballozott, aztán Debrecenbe hívták. A Lokinál 1993-től 2000-ig rúgta a bőrt, ezt követően vonult vissza az aktív labdarúgástól. A magyar csapatban 198 elsőosztályú mérkőzést és 9 nemzetközi találkozót mondhat magáénak amellett, hogy az 1998/99-es szezonban Magyar Kupa győzelmet ünnepelhetett. Részese volt a DVSC első bronzérmes csapatának, hétszer talált a kapuba, minden szezonban alapemberként számoltak vele.

Több, mint 200 hazai és nemzetközi találkozón szerepeltél a Loki mezében. Melyik meccsre gondolsz vissza a legszívesebben?

– Az első helyen nálam egyértelműen az 1999-es Magyar Kupa-döntő szerepel! Az egyik legszebb nap volt az életemben, nagy álmom teljesült azzal, hogy megnyertük a trófeát. A bajnokságban előtte már sok győztes meccset játszottam a Debrecennel, azonban ez mégis más volt. Egy másik kedves emlék, mikor 1993-ban debütáltam a Videoton ellen. Szünetben 1-0 volt az állás a vendég Fehérvárnak. Az én találatommal azonban a fordulást követően egyenlítettünk, majd a hajrában a győzelmet is megszereztük a szurkolók biztatása mellett. Alkalmanként sok mérkőzésből álló veretlenségi sorozatunk is volt, ezek nagy erőt adtak a csapatnak. Vissza tudom idézni, amikor sorozatban nyolc meccsen nem találtunk legyőzőre erős ellenfelekkel szemben.

Melyik rivális ellen szerettél leginkább pályára lépni a piros-fehér szerelésben? 

– Lokistaként legerősebb ellenfelünk a Ferencváros volt. Örülök, hogy általában mindig jól játszottunk ellenük. Hazai pályán, ha jól tudom, mind a hét évben megvertük a Fradit, amikor piros-fehér szerelésben léptem pályára. Óriási volt a szurkolói küzdelem, mindig volt botrány, mikor a fradisták jöttek Debrecenbe. Örömmel töltött el, hogy szinte mindig teltház fogadott bennünket; ha még egy csapatot lehetne választani, az Újpest is egy nagyon jó alakulat volt. Mindig óriási küzdelmet vívtunk velük is. Nagyon szerettem, ha sok drukker buzdított minket, úgy gondolom, hogy a futball nézők nélkül hangulattalan.

Sokan Franz Beckenbauerhez hasonlították játékintelligenciádat. Sportszerű játékodra szívesen emlékezünk, például arra, hogy mindig a szabályos labdakihozatalra, védekezésre összpontosítottál, és nem a kemény vagdalkozásra.

– Úgy érzem messze álltam tőle, hogy hozzá hasonlítsanak. Örülök neki, és nagyon jólesik, hogy ennyire elismerték a játékomat a DVSC-nél. Korábban középpályás poszton is játszottam, lehet éppen ezért tudtam jól irányítani a labdát, amit hol a jobb, hol a bal lábammal rúgtam. Elég magasnak mondhatom magam, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy megszerezzem hátul a labdát szabálytalanság nélkül, amit a többiek felé próbáltam továbbítani. Büszke vagyok, hogy olyan csapattársaim lehettek, akikkel együtt mindezt meg tudtam valósítani.

Pályafutásod során mi motivált leginkább?

– Én a labdarúgást imádom, mindig is szerettem a focit. Motivált az, hogy az első osztályban szerepelhessek; mikor a Lokihoz jöttem, az NBI-ben sokszor játszottam. Hét évet töltöttem Debrecenben, ez szerencsére egészségben telt el, sikereim voltak ezzel a klubbal, a bajnokság harmadik és negyedik helyén is végeztünk. Én a focinak szenteltem mindent és a sportág viszonozta ezt a beleadott szeretetet. Nem a pénz volt a legfontosabb, a Magyar Kupa-döntőben például úgy léptem pályára, hogy nem tudtam mennyi prémiumot fizetnek, de nem is érdekelt. Profi futballistának mondhattam magam, aki azt csinálta, amit szeret. Nagyon kedveltem Debrecent, hihetetlenül szerettem a magyar első osztályt. Mikor visszavonultam, lehet, tudtam volna még valamennyit játszani, de nem akartam alsóbb osztályokban szerepelni. Az NBI-ben szándékoztam befejezni, ami meg is valósult.

A szurkolók körében nagyon népszerű játékos voltál, 2003-ban a legjobb idegenlégiósnak is megválasztottak a fanatikusok. Milyen volt velük a kapcsolatod? Vannak, akik még mindig keresnek?

– A szurkolókat mindig respektáltam, tudtam, egy csapat nem létezik nélkülük, a tiszteletet pedig úgy érzem viszonozták. Máshol még nem találkoztam olyanokkal, akik annyira szorítanának kedvenceikért, mint Debrecenben. Nem mindig szép az élet, de amikor kikaptunk, akkor is biztattak, ha nyertünk, akkor is velünk voltak, a szívüket kitették értünk. Éreztem, hogy szeretnek a drukkerek, mikor a városban sétáltam, sokan megállítottak, ez jó érzéssel töltött el. A kapcsolat megmaradt, velük a közösségi médián keresztül kommunikálok főleg.

A visszavonulásodat követően három évvel azt nyilatkoztad a DVSC honlapjának, hogy egy ruhagyár tulajdonosa lettél, emellett elkezdtél edzősködni, és szeretted volna, ha magasabb szinten is irányíthatnál csapatot. Mit sikerült megvalósítani céljaidból?

– Amikor visszatértem Romániába, a varroda volt az első üzletem. Nyolc évig kiválóan működött, aztán megszűnt. Mikor Debrecenben futballoztam, az egyetemen közben gépészmérnöki szakot végeztem, ezen kívül pedig még van egy gazdálkodás-menedzsment diplomám is. A varrodát követően egy építkezési céget hoztam létre. A focival kapcsolatban először egy megyei másodosztályú csapatnál kezdtem edzősködni, amely két év alatt két osztályt lépett feljebb, erre nagyon büszke vagyok. Az edzőiskolát befejeztem Romániában, ám elbizonytalanodtam fogok-e edzősködni. Végül a Bacau csapatának lettem az elnöke 2010-től négy évig. A klub 2014-ben megszűnt, azóta nincs munkám a labdarúgásban, de a futballban érintett barátaimmal gyakran beszélek.

Szerinted mi a különbség a magyar és a román labdarúgás között?

– Talán azt tudnám leginkább kiemelni, hogy a magyarok többet küzdenek a labdáért, a románok pedig most talán több tehetséges játékossal rendelkeznek.

Te még az Oláh Gábor utcai Stadionban futballoztál, de hat éve megváltozott a klub székhelye. Jártál már a Nagyerdei Stadionban?

– Nem jártam még benne, csak kívülről láttam. Debrecen városának lakói, a nagyszerű szurkolók, a focisták, a szakemberek mind megérdemlik ezt az impozáns létesítményt. Azonban az akadémiát és edzőközpontot már én is feltérképeztem, mivel 2014-ben a DVSC felkészülési meccset játszott Pallagon a Bacau együttesével, amikor elnök voltam ott.

Tartod-e a kapcsolatot valakivel egykori debreceni játékostársaid közül?

– A közösségi médián keresztül szinte mindenkivel szoktam beszélni. Nem tudok most egyszerre mindenkit felsorolni, mivel szerencsére sok régi ismerősömmel tartom a kapcsolatot, például Téglásival, Siklósival, Bernáthtal, Arannyal a mai napig jó barátok vagyunk, rendszeresen szoktuk egymást telefonon is keresni.

Milyen gyakran fordulsz meg Magyarországon?

– Az elmúlt húsz évben nagyon sokszor voltam az országban, valamikor évente többször is jöttem. Az utóbbi időben ritkábban tértem vissza, mivel van egy kisgyermekem és nem igazán tudtunk messze utazni a családdal. Legutoljára 2018-ban voltunk Salgótarjánban a DVSC öregfiúkkal egy jótékonysági gálán, amin a Real Madrid öregfiúk csapata is részt vett és nyerte meg a kupát. Nagyon jó volt a hangulat, óriási élmény volt ez számomra.

Mit lehet tudni a családodról? Vannak-e gyermekeid és milyen sportág iránt érdeklődnek?

– Egy fiam és három lányom van. A legidősebb gyermekem, Claudu 31 éves, ő 18 esztendős koráig futballozott, de egy sérülés miatt abbahagyta; pedig szerintem elég jól mozgott a pályán, volt hozzá tehetsége. Azután futballbíróként tevékenykedett. Még néhányan emlékezhetnek arra, mikor a legnagyobb lányom, Madalina Debrecenben jött a világra, jelenleg 25 éves. Az első házasságomból, még 14 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Anastasia, aki a kézilabdát nem olyan régen fejezte be. A második feleségemtől született Lisa, aki mindössze kétéves, nem tudjuk mi lesz belőle, de fizikailag úgy néz ki, minden adottsága megvan ahhoz, hogy sportolóvá váljon.

Mennyire követed figyelemmel a DVSC jelenlegi csapatának eredményeit? Miben tér el a mostani együttes attól, amelyben te is játszottál?

– Mindig megnézem a csapat eredményeit, naprakész vagyok minden évben, hogyan szerepel a Loki. A futball valamelyest megváltozott, de a mostani generáció ezzel együtt nőtt fel, vannak szép megmozdulásaik a pályán, az utóbbi időszak azonban sajnos mégsem úgy sikerült, mint a korábbi években. Az okát nem tudom, sajnálom, kíváncsi vagyok én is, hogy miért van a DVSC most ilyen helyzetben. Debrecenben én nem voltam ilyen szituációban, amikor itt játszottam, jöttek az eredmények. A második debreceni évemben bronzérmet értünk el, majd a Magyar Kupát is elhódítottuk. 2000-ben felhagytam a labdarúgással, az utánam lévő nemzedék pedig még több kupát nyert, rendkívül eredményes focit produkált. Teljes szívemből remélem, hogy a DVSC továbbra is az NB I-ben marad.

Milyen tanácsot adnál a most pallérozódó fiatal futballistáknak?

– Aki futballistává szeretne válni, maximálisan szeresse a focit. Aki nem él a sportágért, abból nem lehet profi játékos. Mentálisan és fizikailag fel kell készülni ahhoz, hogy jó futballista legyen belőlük. Igazából a mostani fiatalok gyakran használják az internetet, ennek következtében nem játszanak annyit az udvaron, mint ahogyan tettük azt régen. Talán jobb lenne nekik is, ha egymással többet rúgnák a labdát szabadidejükben. Aki focista akar lenni, adjon bele mindent! De ez nemcsak a labdarúgásban van így, hanem az élet minden területén; amit nagyon el akarunk érni, tenni kell érte! – tanácsolta egykori kitűnő játékosunk, Liviu Goian, akivel reméljük, hamarosan személyesen is találkozunk a DVSC valamelyik mérkőzésén a Nagyerdei Stadionban.

Tóth Huba