Közzétéve: 2020.07.07.
Nagy meglepetés érte a Loki-szurkolókat, hisz a korábbi bejelentések ellenére a DVSC védekező középpályása, Haris Attila mégis vállalni tudta a Paks elleni szezonrázó mérkőzést, melynek második félidejében lépett pályára. A „visszatérés” sajnos nem sikerült jól a számára, hisz az 1-1-es döntetlennel biztossá vált, hogy együttesünk a másodosztályban folytatja szereplését a következő bajnokságtól.
– Bő egy hét távlatából is nagyon megviselt vagyok a kiesés miatt, a kevés pihenő nem igazán volt elegendő ahhoz, hogy feldolgozzuk a történteket. Egy futballista számára ez egy olyan sérelem, mellyel foglalkozni kell. Átgondoltam, mit rontottunk el a szezon során, megtettem a mérlegeléseket magamban, de van még egy kis fájdalomérzet, amit el kell engednem most már, hisz jön az új szezon, muszáj előretekintenünk. Ugyanakkor boldog voltam, hogy a vállsérülésem ellenére mégis pályára tudtam lépni a Paks elleni összecsapáson. A Kaposvár-meccsen történt esetet követően szinte végig a csapattal tudtam edzeni, így nem estem ki a formából. A rehabilitációs edzőm által jött a lehetőség, hogy egy rögzítő segítségével vállalhatom a játékot az év utolsó bajnokiján. Mindenki azt mondta, ennél rosszabb már nem lehet a vállam, így nyilván egyből rábólintottam, nem érdekeltek a következmények. Mindenképp segíteni szerettem volna a csapatnak, úgy álltam be, hogy nem féltem magam és teljes erőbedobással teljesítek. Azt gondolom, összességébe véve nem ezen a mérkőzésen múlt a kiesés, ha több pontot szereztünk volna, nyugodtabb hajrá vár ránk. Ez viszont már történelem, arra törekszünk, hogy egy év alatt visszajusson a DVSC az első osztályba, oda, ahová való. Amit nagyon sajnálok még a kiesésen kívül, hogy Tőzsér Daninak így kellett befejezni a karrierjét. Nem ezt érdemelte, a Paks ellen fel kellett volna tennünk az i-re a pontot azzal, hogy bent maradunk. Sajnálom, hogy így búcsúzott, de így is gratulálok neki a csodálatos pályafutásához.
A lefújást követően több szurkoló is berohant a pályára a játékosokhoz. Haris Attila elmondta, nem szeretett volna úgy járni, mint a többiek. – Egyből a vállamra gondoltam, féltem, hogy ismét kiugrik, így inkább levettem a mezem és odaadtam a felém futó drukkereknek, akik így békén hagytak. Most már tényleg csak a műtét van hátra, hamarosan meglesz a pontos időpontja. Addig persze edzek, odafigyelek az ütközésekre, hisz nem akarom kísérteni a sorsot. Van bennem egy kis félsz, de alig várom, hogy túl legyek ezen az egészen. Aztán pedig kezdetét veszi a rehabilitáció, melyet követően egy jó nagy motivációlökettel állok ismét munkába.