Engedtessék meg némi személyes hangvétel. Bő 30 évvel ezelőtt a Hajdú-bihari Napló sportrovatában ifjú újságíróként azt a feladatot kaptuk, készítsünk interjút egy fiatal debreceni labdarúgóedzővel, akit az országban az év utánpótlásedzőjének választottak. Nagy várakozásaim nem voltak a beszélgetés kapcsán, a magyar trénerekről kialakult sztereotípiák és a személyes tapasztalatok azt súgták, egy sablonos eszmecsere lesz, amolyan „azért lőttünk sok gólt, mert sok gólt lőttünk’-típusú találkozás.

Az élet persze szeret rácáfolni az ember várakozásaira, ezúttal is így történt. A szerkesztőségbe egy megnyerő, nyitott gondolkodású, rendkívül értelmesen szakmázó úriember (igen, ténylegesen egy úriember) érkezett, akiről persze azt is tudni lehetett, hogy labdarúgóként játszott a Lokiban, tehát a DVSC-hez való kötődése szent és megkérdőjelezhetetlen. Ahogy a játékosnevelés fontosságáról, a tehetségbe és a munkába vetett hitről, a debreceni labdarúgás jövőjéről beszélt, a magamfajta újságíró-szurkoló kezdte színesebben látni a valóságot, mint amilyen az ténylegesen volt. Pedig akkoriban a honi foci csaknem a padlón feküdt, a válogatott nem jutott ki semmilyen EB-re (meccset nyerni is ritkán tudott), a klubok a rendszerváltás után borzalmasan nehéz (anyagi) helyzetbe kerültek, az eljövendő nem tűnt olyannak, ami vigasztalást adhatna a mindennapok igazságtalanságai közepette. De ez a fiatal tréner reményt sugárzott és reményt adott. És nem a csalfa fajtából.

Tizennégy évvel később a régi Puskás-stadion lelátóján szó szerint sírtunk a boldogságtól, a DVSC, a mi Lokink, amely 1999-ig semmilyen komoly címet nem nyert (a bronzérem szép, de nem végső győzelem), bejutott a Bajnokok Ligájába. Hi-he-tet-len. Elképesztő. Néztem a csapatunk nagyszerű edzőjét, ahogy a pályán ölelgette nagyszerű játékosait, és akkor tudatosult bennem: bizony, neki volt igaza. Mégis csak lehet itt valamit csinálni, lehet itt valamit teremteni.

Nem is akármit. Többek között egy olyan karriert, egy olyan pályafutást, amit más magyar edző nem tud felmutatni. Nincs, és nem is volt másik olyan magyar tréner, aki a BL-ben és az Európa Ligában is főtáblára vezette volna csapatát, miközben vezetőedzőként és pályaedzőként bajnoki címek és kupagyőzelmek sokaságáig jutott. Nemcsak szereti, szolgálja is a Lokit. Hívták más csapatok, hívták szövetségi kapitánynak, ő mindig nemet mondott. Ha kellett, az akadémiát igazgatta, ha kellett, beugrott megmenteni a DVSC-t a kieséstől, ha úgy álltak a csillagok, szerzett egy újabb bronzérmet, vagy éppen becserélte Zsóri Dánielt egy Puskás-díjas ollózásra az FTC ellen.

Az év utánpótlásedzője cím óta eltelt több mint 30 esztendő. Az a fiatal tréner azóta elnyerte az Év edzője elismerést, a Zilahi-díjat, a Hajós Alfréd-díjat, a Magyar Arany Érdemkeresztet és a Mesteredző kinevezést is. És ami még ennél is sokkal fontosabb, elnyerte a Loki-szurkolók soha nem múló szeretetét és tiszteletét. Ma 70 éves lett. Isten éltesse sokáig Herczeg Andrást, vagy ahogy az újabb generációk mondják, boldog születésnapot, Bandi bá’! Herczeg Bandi Herczeg Andrásként és Bandi bácsiként is kitörölhetetlen része lett szeretett klubunk történetének. És ez még a 70. születésnapnál is nagyobb öröm az ünnepeltnek és a DVSC-nek is. Köszönjük!

Tóth Csaba Zsolt