A téli átigazolási időszakban érkezett a DVSC-hez Lang Ádám, aki nagyon sokat tud hozzátenni csapatunk teljesítményéhez. A 32 éves, magyar, román és ciprusi bajnok védő a dvsc.hu-nak adott interjújában beszélt többek között az úszókezdetekről, a gyerekkori önmagáról, az életszemléletéről, a Loki-tavaszról, az Európa-bajnokságról, a védők szerepéről, emellett kiveséztük a Stephen King azonos című kisregényéből adaptált, Tim Robbins és Morgan Freeman zseniális alakításával forgatott Remény rabjait is.

– Egy 70-szeres magyar válogatott játékos, egy felelős családapa lép pályára hétről hétre a DVSC színeiben. De milyen volt Lang Ádám gyerekként?

– Rosszcsont, égetnivaló, eleven. Benne voltam mindenben, kerestem, mire lehet felmászni. Akkoriban még nem volt meg a jelenlegi technológia, nem a számítógépet meg a játékkonzolt nyomogattuk, hanem a veszprémi lakótelepen – ahol általános iskolás koromig laktunk – az épületek közötti játszótereken, bokros területeken bandáztunk.

– Hogy jött a foci?

– Amikor általánosba mentem, elköltöztünk egy családi házas övezetbe. Akkoriban még nem volt ilyen nagy a forgalom, így az utcán is tudtunk futballozni. A kifordult padkakövek voltak a kapufák, és szinte mindennap rúgtuk a bőrt. Ha jött egy autó, félreálltunk, aztán folytattuk tovább. A focit nagyon élveztem, s éreztem azt is, hogy az utcában én vagyok az egyik legjobb, mégis úszással kezdtem a sportot. Az iskolában voltak úszóedzések, az is jól ment. Tetszett az úszás, űztem is egészen felső tagozatig. 11 évesen aztán besétáltam az edzőhöz, és mondtam neki, hogy ne haragudjon, szeretek úszni, meg minden, de innentől én fociznék. És akkor ezzel kijelentkeztem. A tréner meglepődött, de azt mondta, hogy ha ezt szeretném, akkor sajnálja, de megérti.

– 11-12 évesen nagy álmaink vannak, de akkor még nem tudhatjuk, végül mi fog velünk történni, mi a jó döntés.

– Így van. Néztem a tévében a vb-t, az EB-t, a futball nagyszínpadát, az NB I-re is úgy gondoltam, hogy hú, de nagy dolog lenne, ha odáig eljutnék. Ahogy rugdostam a betonfalnak a labdát az utcán, én is elképzeltem, hogy én vagyok az, aki egy nagy meccsen éppen kilövi a felsőt. De ez egy hosszú út. Aki benne van, csak az tudja igazán, hogy ez az út mivel jár. Ott van Ronaldo, vagy Messi, mindenki természetesnek látja, hogy mennyi gólt rúgnak, hogy miként cseleznek, de azt, hogy emögött milyen munka van, senki nem nézi. A mai világban ez már senkit nem érdekel, hogy mekkora munkát tettél bele. Csak azt figyelik, hogy megcsinálod vagy nem csinálod meg, az, hogy a teljesítmény mögött mi van, a háttérbe szorult. Szépnek szép ez a pálya, értem el eredményeket, de én még mindig úgy vagyok vele, nekem ez nem elég. Az életet is úgy élem, hogy próbálok valamilyen új célt kitűzni, nemcsak a futballban, hanem például családfőként is.

– Apropó, mekkora a család?

– 3 gyermekünk van, két fiú és egy lány. 5 éves múlt a legnagyobb, 4 lesz a középső és 2,5 éves a kicsi. Akad teendő, néha próbára teszi az embert, de ők a jövő. Az én felelősségem nekik átadni azokat az információkat és szokásokat, amelyekkel értékes emberek lehetnek és boldogulni tudnak az életben.

– Te egészen fiatalon boldogulni tudtál, hiszen a magyar válogatott 2016-ban, 44 év után kijutott a franciaországi EB-re, te pedig 23 évesen alapemberként szerepeltél a nemzeti csapatban. Hogy élted ezt meg?

– Az olyan érzelmi állapot volt, amelyben az ember nem is gondolkozott azon, hogy hol vagyok, kik ellen játszom, mi ez a miliő, ami körbevesz minket. Egyszerűen éltem a pillanatot, és ez eljuttatott egy olyan tudati szintre, hogy nem éreztem nyomást. Úgy voltunk vele mindannyian, hogy élvezzük ki az összes mérkőzést, meg minden napot, amit ott kint töltünk, hiszen évtizedek óta ez az első alkalom. Életre szóló élmény volt, az idősebbek, mint a Bazsi (Dzsudzsák Balázs – a szerz.), a Király Gabi, a Juhász Roli, a Gera Zoli előtte megéltek komoly csalódásokat, de akkor végre sikerült, így ők is „repültek”, jó volt az összhang, jó volt az egyensúly a csapaton belül.

– Valóban, akkor valóra váltak a remények. Úgy tudni, az egyik kedvenc filmed a Remény rabjai. Ennek ezer oka lehet, hiszen zseniális alkotás, mégis adódik a kérdés: miért?

– Megfogott ez a történet. Adott egy sikeres ember, aztán minden rosszul alakul, ártatlanul börtönbe kerül. Ott olyan világ vár rá, amelyben órási lelkierőre van szükség, le kell menni nagyon mélyre, hogy túl tudja élni. Aztán mégis megtalálja a kiutat, mert bármi is történik vele, belül erős marad, és úgy formálja a gondolkodását, hogy valamiképp megmaradjon.

– Te optimistának tartod magad? Általában félig üres, vagy félig teli a pohár?

– Felnőttem egyfajta közegben, hoztam szokásokat, egy bizonyos felfogást, aztán időközben rájöttem, hogy nem igazán tetszik. Azt mondtam magamnak, ezen változtatni kell, és lehet is, hiszen az agyunk irányít mindent. Minden döntést az elménk irányít, miért ne „programozhatnánk” úgy, hogy nekünk az jó legyen, hogy a fejlődésünket szolgálja. Belül mindannyian érezzük, mi a jó. Az érzelmeink, a düh, a szorongás fizikailag is látszanak rajtunk. Én elkezdtem boncolgatni ezeket a folyamatokat, és sokat dolgoztam azon, hogy nehézségek esetén minél kevesebbszer jöjjenek elő a rossz érzések, hogy ne pazaroljam az időmet és az energiámat kevésbé jelentős dolgokra. Néha képletesen saját magamat kellett pofon verni, hogy ébredj föl, rossz irányba mennek a gondolataid. Nem volt könnyű, de sikerült a hozott gondolkodásmódon változtatnom. Ez tanulható. Ha nekiállunk panaszkodni, azzal semmi nem megy előrébb.

– A pályán is lehet látni rajtad egy ilyesfajta kisugárzást. Magabiztosan helyezkedsz, kiváló vagy a párharcokban, olvasod a játékot. Ez érzék, adottság vagy az évek során sajátítottad el?

– Ez nagyon összetett dolog, kell hozzá érzék is. Én például, amikor elmentem az első edzésre, s megkérdezték, mit akarok játszani, azt mondtam, szélsőt. Beraktak arra a posztra, de azt sem tudtam, hol vagyok, ahhoz nem volt érzékem. A következő tréningen hátratettek, és ösztönösen leolvastam, hogy beadás vagy lövés jön, merre fog menni a labda. De a munkát, azt bele kell tenni! Az ismétlés, a berögződés elérése nagyon fontos, hiszen sok hasonló szituáció adódik a mérkőzéseken. Mindig minden változik, de vannak futballtörvények, amelyeket meg kell tanulni. Dolgozni kell posztspecifikusan is, ez kicsit olyan, mint mikor kikérdezik a memoritert az iskolában. Kívülről kell fújni. És persze ne felejtsük el, hogy ellenfél is van a pályán, aki húzhat olyat, amire nem tudsz felkészülni. Nincs olyan című könyv, hogy 500 futballmegoldás bármire… Ilyenkor hirtelen kell reagálni, lehetőleg higgadtan, a stresszfaktort a lehető legkisebb szintre csökkentve. Emellett szükséges egy bizonyos intelligencia is, hiszen mi védők onnan hátulról olyan szemszögből látjuk a pályát, hogy rengeteg mindent le tudunk olvasni. Összességében nagy a felelősségünk, hiszen egy csatár kihagyhat 10 helyzetet is, de ha mi egyet hibázunk, rögtön azt mondják, nézd már, ez az idióta mit csinál?! A mi dolgunk főképp az, hogy megvédjük a kaput, a minimális megingás se nagyon fér bele. Óriási felelősség, de szeretem csinálni. Maximalista vagyok, akkor se vagyok teljesen elégedett, ha mindenki vállon vereget, hogy milyen jó voltál.

– Eltelt már néhány hét, már „megmelegedtél” a Lokinál és Debrecenben. Magánemberként, illetve labdarúgóként hogy érzed magad itt?

– A családi élet rendben van, találtunk házat, találtunk megfelelő óvodát, ami nagyon fontos. A gyerekek szeretik, haza se akarnak jönni, úgyhogy nagyon pozitív az összkép. Amikor eljövök edzésre, tudom, hogy a gyerekek biztonságban vannak és jól érzik magukat, ez lényeges számomra. Szakmailag pedig az van, hogy én tudtam, hogy hova jövök, érzékeltem a szituációt. Ahogy megérkeztem, már az első néhány edzésen láttam, hogy – történt, amit történt ősszel – itt egy új fejezet nyílik. A tréningek intenzitásán, a játékosok hozzáállásán látszott, hogy a tavaszi egy másfajta szezon lesz. Van egy hátrány, amit le kell dolgoznunk, de én hosszú távra tervezek. Abszolút meg vagyok elégedve a körülményekkel, az öltözői légkörrel, az edző elképzeléseivel is teljes mértékben tudok azonosulni, hasonlóképpen gondolkozunk. Kellett a két győzelem, a Puskás elleni meccs vége úgy sikerült, ahogy, de előre kell tekinteni. Bennem nincs félsz abban a tekintetben, hogy elérjük-e a célunkat. Látom a munkát, a hozzáállást, talán arra kell figyelnünk fejben, hogy bár minden meccs fontos, ne legyen ez egy túl nagy nyomás, hanem mindenki ki tudjon teljesedni az adott 90 percben. Itt vagyunk egymásnak, tudunk egymáson segíteni.

Fotók: DVSC, mlsz.hu