Sorozatunkban olyan egykori kiváló játékosainkra tekintünk vissza, akik rendkívüli népszerűségre tettek szert a DVSC labdarúgóiként. Megtudhatjuk, visszavonulásuk után hogyan boldogultak mindennapjaikban, és miképpen viszonyulnak a mai modern futballhoz, mit ajánlanak a jövő nemzedékének.

A jelenleg 53 éves Vancsa Miklós Debrecenben született, a DMVSC színeiben pedig az 1985/86-os szezon hajrájában mutatkozott be. A klubbal megjárta mind az első, mind a másodosztályt, kereken 100 bajnoki találkozón 13 gólt ért el a cívisvárosban. 1991 őszén egykori középpályásunk távozott a csapatból, Debrecen hírnevét más magyar klubokhoz eljuttatta, a hazai futballt a továbbiakban is erősítette. Visszavonulása óta továbbra is a labdarúgásban tevékenykedik, szurkolóink mai napig áradoznak róla.

Mely hajdúsági mérkőzésére gondol vissza legszívesebben?

– Szerencsére sok szép emlékem fűződik a debreceni időszakomhoz. 1987-ben nagy dolognak számított, hogy az MTK-t legyőztük, hazai pályán 2–1-re diadalmaskodtunk a Hungária körútiak felett. Két évvel később a legszenzációsabb eredményt értük el, mikor a bajnok Honvédot vertük meg ugyanilyen arányban. Egy igen jó mérkőzés volt, mind a csapatnak, mind pedig nekem, mivel sikerült gólt lőnöm. Nagy örömöt okoztunk a szurkolóknak, egy igazán erős Honvédot sikerült két vállra fektetnünk a Nagyerdőn.

Játékostársai közül kikkel tartja a kapcsolatot?

– Lassan elmúlt már harminc év azóta, hogy eljöttem Debrecenből, de mindenkire jó szívvel gondolok, szerencsére továbbra is kiváló kapcsolatot ápolok sok labdarúgóval. Ha neveket említhetnék, Mező Józsival, Horváth Bélával, Sándor Csabával sokszor találkozom, Balogh Józsival a múlt héten telefonon beszéltem, Dan Lacival a közösségi médiában gyakran írunk egymásnak, Sándor Tamással pedig rendszeresen étkezünk közösen egy debreceni csárdában. Nagyszerű srácokkal futballozhattam együtt, akik sokat tettek a debreceni labdarúgásért. A Plókai-testvérek falubeli srácok voltak, Takács Barnán és Kiss Janin kívül velük is jó a viszonyom.

Mi motiválta leginkább a Lokiban?

– Hajdú-bihari srácként büszkén töltött el, hogy tehetségemmel a DVSC-ben futballozhattam. Ez már önmagában egy motiváló tényező volt, de jólesett, mikor Debrecenben a főtéren, vagy Létavértesen az ismerősök megveregették a vállamat. Próbáltam a legtöbbet kihozni magamból, a dicsérő szavak sokat jelentettek számomra.

Hogyan emlékszik vissza a debreceni szurkolókra?

– Büszkén mondhatom, hogy szerettek a drukkerek, de ez kölcsönös volt természetesen. Mindig a csapatunk mellett álltak, akár az első, akár a másodosztályban. A szurkolókat nagyon érdekelték az események, éltek-haltak a sportágért. 1991-ben, mikor búcsúzott a gárda az NB I-től, 12 ezer fő jött el a DVSC-Volán meccsre, de egy átlagos hazai bajnokira is 6-8 ezer ember látogatott ki. Mai napig igényesek és kritikusok a debreceni szurkolók, de mindig a csapattal tartanak, és ez egy óriási érték.

Milyen gyakran tér vissza szülővárosába?

– Továbbra is kötődünk Debrecenhez, kéthetente-havonta visszatérünk. Mivel a szüleim Létavértesen éltek és a feleségem is odavalósi, sokszor megyünk családi eseményekre. Mindenképp szeretném megemlíteni Belényesi Zoli barátomat, nincs olyan debreceni látogatás, hogy ne mennénk el hozzá a Paripa Csárdába, ahol Sándor Tamással is jókat beszélgetünk. Mivel a futball berkein belül dolgoztam, a régi stadionnak is rendszeres látogatója voltam, de a mai napig nagyon sűrűn veszek részt a debreceni mérkőzéseken.

Mint már említette, a futball környékéről sem vonult vissza. Mit dolgozik jelenleg?

– Hivatalból a Vasas szakosztályvezetője voltam húsz évig, idén azonban váltottam, áprilistól az MTK kötelékéhez tartozom. Jelenleg vezető játékosmegfigyelő vagyok, a felnőttcsapathoz és az utánpótlás-korosztályokhoz próbálok szerezni tehetséges játékosokat. Nagyon jól érzem magam, a mostani klubomat is megpróbálom a lehető legjobban szolgálni, innen képviselve az egész magyar labdarúgást.

Hogyan telnek családja mindennapjai?

– Ahogyan említettem, gyakran járunk vissza Létavértesre, ám sajnos édesapám már nincs az élők körében. Feleségemmel ma is boldog házasságban élünk, két fiunk van. Milán 26 éves, egy amszterdami, globális pénzügyi szolgáltató cégnek dolgozik Budapestről, a ranglétrán egész magasra jutott már. Egykor ő is futballozott, tehetséges volt, de szerencsére nagyon okos is, és a kettő közül a tanulást választotta, okleveles pénzügyi-matematikusként végzett. Kisebbik fiam, Zalán 15 éves, az MTK labdarúgója. Elég tehetségesnek mondják, a korosztályos-válogatott állandó tagja, rendre az idősebbeknél is helyt áll. Mindennapjaim a nyáron eddig elég sűrűek voltak, mert rengeteg játékost kellett megfigyelnem, és a kialakult koronavírus-helyzet miatt ez élőben nem igazán működött, két internetes weblap segítségével tudtam megvizsgálni a labdarúgókat.

Az 1988/89-es szezonban Ön is tagja volt annak a Lokinak, amely egy év elteltével a másodosztályból feljutott az elsőbe. A DVSC-re ősztől hasonló feladat vár. Mit tanácsol a maiaknak?

– A fiaimmal végigszurkoltuk a Paks elleni meccset, idegfeszítő volt, hogy az utolsó pillanatban is a kapufát találták el, sajnos ez egy ilyen peches év volt a Loki számára. Ez bármennyire is bosszantó, a tizenkettes mezőnyben benne van. Másokkal is előfordulhat hasonló, mikor a Vasasnál voltam, szintén megéltünk egy ilyen csapást, de nem szabad bánkódni, érdemes már csak a jövőre koncentrálni. Úgy gondolom, ha a DVSC kerete egyben marad – márpedig olyan cikkeket olvastam, hogy erre törekednek Debrecenben – akkor nem kérdés, hogy jövőre gond nélkül veszi az akadályt és visszajut az élvonalba. A közönséget próbálják a legjobban kiszolgálni, mivel velük teljes a futballisták közege. Ha mindenki teljes odaadással küzd a Lokiért, könnyen lehet, hogy már május-júniusban bajnoki címet ünnepelhet a klub. Sok sikert kívánok a továbbiakban is a DVSC-nek, minden debreceni szurkolót üdvözlök és ölelek – üzent szeretett klubjának a szurkolók egykori kedvence, Vancsa Miklós.

Tóth Huba