A DVSC montenegrói válogatott labdarúgója, Meldin Dreskovic 2022 nyarán a Sutjeska Niksic együttesétől tette át székhelyét Debrecenbe. A 25 esztendős, remek mentalitású játékos a csapat védelmének egyik biztos pontja, az elmúlt másfél évben alapemberré vált, és mint elmondta, remekül érzi magát piros-fehér színekben.

– Ez a második szezonom a Lokiban, és őszintén mondom, boldog vagyok, hogy ez volt a következő lépcsőfok a karrieremben, miután először elhagytam Montenegrót. Nem hazudok, jó érzés számomra, ha dicsérő szavakat hallok a szurkolóktól vagy a klubnál dolgozó emberektől. Ez még több okot ad arra, hogy mindent beleadjak az edzéseken és mérkőzéseken egyaránt. Viszont a labdarúgás egy csapatsport, és számomra az együttes sikere a legfontosabb.

Javában zajlik a törökországi edzőtábor, hogy érzed magad?

– Azt gondolom, az edzőtáborok valódi oka az, hogy a játékosok kilépjenek a komfortzónájukból. Van egy napi menetrend, amit be kell tartani, ráadásul szinte minden nap kétszer edzünk. Ez mind része annak a munkának, amit szeretünk csinálni, így elfogadjuk mindazt, ami ezzel jár. A kevés szabadidőt leginkább pihenéssel, olvasással, valamint podcastek és előadások hallgatásával töltöm. A hotelben más csapatból van néhány olyan játékos, akit ismerek, így néha iszunk egy kávét együtt.

Az elmúlt másfél évben volt időd megismerni az NB I-et, mi a véleményed róla?

– A magyar bajnokság évről évre csak növekszik. Az ország, a szövetség és a klubok rengeteg pénzt fektetnek abba, hogy emeljék a liga rangját, ami szerintem be is válik. A nemzeti válogatott segítségével a világszínvonalon, és a Ferencváros sikereivel a nemzetközi porondon is számításba van véve a magyar futball, ez pedig egy win-win szituáció mindannyiunk számára.

Mit gondolsz, mire lehet képes a csapat az idei bajnokságban?

– Ahogy a vezetőedzőnk gyakran mondja, nem tekintünk túl messzire a jövőbe. Tudjuk, mik a céljaink, melyeket csak úgy érhetünk el, ha hiszünk magunkban, az egységben, és a kemény munkában. A többi majd jön magától. Mindent bele fogunk adni, hogy megpróbáljuk megismételni a tavalyi szezon sikerét, vagy hogy még egy szintet feljebb tudjunk lépni.

Egy kis érdekesség, amit sokan nem tudnak rólad, de több mint 10 évig Amerikában éltél…

– Valóban így történt. Montenegróban születettem, amit 1 éves koromban elhagytunk, és 11 évvel később tértünk vissza. Bár rengeteg szép emlékem van, az amerikai élet nem olyan különleges gyerekként. Nem volt túl biztonságos egyedül kimenni az utcára, így mindig meg kellett várnom az apukámat, hogy hazaérjen a munkából, és elmenjünk a parkba játszani. Amikor Amerikában éltem, az európai foci nem volt olyan népszerű, mint most, így a kosárlabda volt az én sportom. Apukám viszont futballista volt, így a meccsei alatt a pálya szélén fociztam leginkább. Az utolsó kint töltött évemben csatlakoztam egy csapathoz, ám soha nem edzettünk, csak hétvégente játszottunk egy gyerekligában. A Montenegróba való visszatérést követően nem volt kosárlabdacsapat az iskolában, így csatlakoztam a focistákhoz, és ahogy a dolgok állnak pillanatnyilag, nem hibáztam.

Nemrég megszületett az első gyermeked, Ejjub. Mesélj egy kicsit az apaságról!

– Ez az életnek egy olyan fejezete, melyet nem lehet szavakkal leírni. Igazán hálás vagyok Istennek, hogy egy ilyen áldást adott nekem. Hihetetlen érzés, amikor egy kis emberi lényt tartasz a kezedben, tudva, hogy félig te vagy, félig pedig az a személy, akit szeretsz.