– Az edzés végén megkérte Herczeg Andrást, hadd maradjon kint néhány csapattársával a támadásbefejezéseket csiszolni. Rendszeresen előfordul, hogy „túlórázik”?
– Megesik – felelte szerényen a foglalkozást követően a Debreceni VSC 18 éves támadója, az élvonalban 2019. február 16-án, a Ferencváros elleni mérkőzés 93. percében szerzett ollózós góllal bemutatkozó Zsóri Dániel. – Szerencsére Bandi bá partner ebben, gyakran megengedi, hogy gyakoroljak még ezt-azt. Attól még senki sem lett rosszabb játékos, hogy pluszmunkát végzett.
– Télen került fel végleg a felnőttcsapathoz, első NB I-es meccsét a Ferencváros ellen fantasztikus, győzelmet érő, ollózós góllal tette emlékezetessé. Az elmúlt hónapokban sokat változott az élete?
– Abból a szempontból igen, hogy abszolút profi viszonyok közé csöppentem. Debrecenben minden adva van a fejlődésemhez. Az eddiginél jóval pörgőbb tempóhoz kellett hozzászoknom a nagyok között. Hajtani kell, de az volt a célom, hogy ilyen szinten futballozhassak. Gyerekfejjel ezért kezdtem el focizni.
– Igaz, hogy tízéves koráig csupán hobbiszinten játszott?
– Igaz. Nagyváradon születtem, az otthonom onnan hetven kilométerre, Simonyifalván található. Sajnos mifelénk nemigen volt lehetőség arra, hogy valaki erős utánpótláscsapatban nevelkedjen, így kedvtelésből rúgtam a labdát, szerencsére a szüleim úgy látták, szorult belém némi tehetség. A véleményüket egy szakember is alátámasztotta, mi több, ő javasolta, hogy lépjünk egy nagyot. Ez azt jelentette, hogy tízévesen elköltöztem otthonról Békéscsabára. Úgy volt, egy hétig figyelnek, de nem sokkal azután, hogy hazaindultunk az első edzésről, már hívtak is, hogy feltétlenül maradjak. Emlékszem, még a magyar–román határig sem értünk el… Nem sokkal később már az egyik békéscsabai kollégium lakója voltam.
– Hogyan élte ezt meg?
– Nem volt könnyű. Amikor az egyik családi ebéd közben először felvetődött, hogy Magyarországon focizhatnék, kijelentettem: „Én biztos nem megyek!” Egy óra múlva aztán közöltem édesanyámékkal, hogy ha lehet, akkor mégis… Eleinte sűrűn gyötört a honvágy, hiányzott a családom, nemegyszer összepakoltam volna, de apu tartotta bennem a lelket. És az, hogy végre futballozhattam!
– Ugorjunk nyolc évet: beállt a Fradi ellen, és…
– Furcsa volt és hihetetlen. A lefújást követően előtörtek az érzelmek belőlem. Anyuék nem tudtak eljönni a meccsre, de amint tudtam, hívtam őket. Ők is sírtak, én is sírtam. Azt mondták, rettentően büszkék rám. Én pedig nagyon hálás vagyok nekik, egyebek mellett azért, mert mindvégig hittek bennem.
A teljes interjú itt olvasható
