Sándor Tamás visszavonulása után rövid ideig a DVSC csapatkapitánya volt, majd ezt a titulust Kiss Zoltán vette át. Anno nem volt könnyű helyzetben, amikor az első csapat ajtaján kopogtatott, hiszen több jó jobb oldali védője és középpályása volt a Loki-nak, de helyet követelt magának. A jobb oldali védő posztjáról indulva sokszor húzta meg az ellenfél védelmét, és pontos beadásaiból számtalan gólt szereztek játékostársai. Többszörös utónpótlás-válogatott.
Már születésekor megpecsételődött a sorsa, hiszen a futballista édesapa és a kézilabdás édesanya második gyermekeként esélye sem volt a sport nélküli életre. A labda szeretetét testvére is nyomatékosította benne, aki a dekázását éppen Csaba kiságya mellett próbálta tökéletesíteni (ez olyan jól sikerült, hogy az 1990-es évek elején Lajos is a Loki első csapatát erősítette). Innen már nem volt visszaút. Az első lépéseket a labdában botladozva tette meg, már kisgyerekként is csak „focilabdát” kért ajándékba, és az általános iskola alsó tagozatának minden szabad percét a játszótéren – a grundon – töltötte, ahol góllövés közben bajnoknak és verhetetlennek érezte magát.
Pályafutásában az első jelentős fordulat a Hunyadi János általános iskola sporttagozatába kerülés volt, ami automatikusan azt jelentette, hogy a DSI igazolt labdarúgója lett. Ez az időszak meghatározó volt életében. Ekkor került Herczeg András keze alá, amit a mai napig nagy szerencsének tart. Nagyon fontos volt számára a családja támogatása is. Szülei a hazai és idegenbeli meccseken jelenlétükkel biztatták, míg bátyja a külföldi tornákon való részvételét többször anyagilag is segítette.
Az Irinyi gimnáziumról viszont felemás emlékei vannak. Hiába nyert az iskola csapataival négy év alatt öt diákolimpiát, valamint a duisburgi diák vb-n bronzérmet, a sportigazgató (talán irigységből) mégsem engedte érettségire. Történt ugyanis, hogy az utolsó félévben már rendszeresen az első csapattal tréningezett, így a (igazolt) hiányzásai meghaladták a megengedett óraszámot. Hiába várt az elért sikerek elismeréseképpen egy kis toleranciát, nem kapta meg, nem tehetett záróvizsgát az osztálytársaival együtt, de az elérhető sportsikerek enyhítették a fájdalmát. Ekkor már túl volt az NB I-es premieren: 1996. október 15-én a BVSC elleni hazai 1-4 alkalmával mutatkozott be a legjobbak között, de a mérkőzést követően sokak bánatára Garamvölgyi Lajos beadta felmondását. A debütálás miatt érzett örömét a csapattársaival nem tudta megosztani, ugyanis mindenki síri csendben ült az öltözőben.
Ezek után kisebb-nagyobb szerepeket kapott Dunai Antaltól, majd kettős igazolással az 1998-as esztendőt Hajdúszoboszlón töltötte. A másodosztályban végigjátszott egy év pozitívan hatott a teljesítményére. Önbizalommal feltöltődve került vissza a DVSC-hez, ahol akkor ismét „Gara” ült a padon. Ő ismerte a képességeit és egyre több lehetőséget adott az akkor húszesztendős Bernáthnak. Tavasszal több bajnokin is szerepet kapott és az első MK-győzelemben is részt vállalt, bár a döntőn nem szerepelt.
Ezek után újabb célokat tűzött maga elé. Elérhető közelségbe került számára a bajnoki cím, a válogatott, és a légióskodás is. 2003 nyarán a belga Royal Antwerp profija lett. A mindenkit megszédítő külföld az ő ítélőképességét is elhomályosította. Nem tájékozódott kellőképpen, így csak később jött rá, hogy rossz döntést hozott. Olyan körülményekkel kellett megbirkóznia, ami nem volt méltó a korábbi KEK-döntős alakulathoz. Előfordult, hogy mindenki saját maga mosta a felszerelését a rendezetlen mosodai számlák miatt, vagy olyan is, hogy az egyik edzőváltás után egy szerb származású belga taxisofőr lett a trénere, aki „természetesen” az elnök haverja volt. Nem csoda, hogy az első három hazai meccsükön egyaránt 4-0-s vereséget szenvedtek. Fél év alatt így is játszott tíz meccsen, de télen „közös megegyezéssel” szerződést bontott. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az addig Belgiumban keresett pénzét vissza kellett fizetnie a klubnak, akik így hajlandóak voltak elengedni.
Szerencsére jókor jött Szima Gábor elnök hívó szava, ezért a 2004-es év már ismét a DVSC-ben találta. Játszott az FC Bruges elleni UEFA-kupa meccseken és az év végén ismét bronzérmet szerző csapatban is. Majd következett a 2004/2005-ös szezon és az első bajnoki aranyérem. Kissrácként erre vágyott a legjobban, de mivel keveset tudott hozzátenni az elsőséghez, nem volt felhőtlen az öröme. A második és harmadik aranyérmet azonban már teljesen magáénak érezte, mert ebben az időszakban kisajátította a jobbhátvéd posztot a Lokiban.
A nemzeti csapattal sajnos nem volt ilyen szerencséje. Kétszeres liga-válogatottnak vallhatja magát, de a legjobbak között nem sikerült bemutatkoznia. Talán kevesen tudják, de a Németország ellen 2-0-ra megnyert meccsen (még Lothar Matthäus kapitánysága idején), a pályára lépése előtti pillanatban fújták le a mérkőzést. Ez még mindig tüske benne, mert az itthon játszóknak jelenleg kevés az esélyük a válogatott meghívóra.
2008 tavaszán aztán hatalmas megtiszteltetés érte. A játékosok titkos szavazásán – Sándor Tamás mögött – ő lett a csapatkapitány-helyettes. Nem volt azonban minden felhőtlen. Talán a túlzott elvárás miatt, de többen kikezdték a produkcióját. Azt mondták rá, hogy nincs konkurenciája, és ezért elkényelmesedett. Kevesellték a felfutásait és a pontos beadásait is. Berni úgy véli, mivel a rengeteg sérülés miatt a hátvédsor összetétele hétről-hétre változott, a biztonságot kellett szem előtt tartani. A feltörekvő fiatalok pedig mindig jobb játékra ösztönzik, mert a helyét egyelőre nem akarja átadni senkinek sem. Tudja, hogy rutinos debreceniként felnéznek rá a többiek és lehet, hogy a csapat összefogása, fanatizálása is az ő feladata lesz.
Szintén korszakos egyéniség volt Debrecenben apósa: a nyolcvanas évek DMVSC-játékosának, a kilencszeres válogatott jobbhátvédnek, Paróczai Sándornak a lányát vette feleségül. Talán véletlen, hogy mind a ketten ugyanazon a poszton szolgálják (szolgálták) a Lokit, de mindenképpen érdekes. Csaba sokszor beszélget mérkőzés-szituációkról „Parókával” és általában meg is fogadja a tanácsait. Játszani nem látta őt, de az újságokból merített információk és a szurkolók nosztalgiázása alapján büszke arra, hogy a veje lehet.
A futballpályáról is van példaképe. Játszott Andrea Pirlo, Simao Sabrosa és Jay-Jay Okocha ellen, de a legnagyobb kedvence az olasz Roberto Baggio volt, és szerencsésnek tartja magát, hogy egy csapatban játszhatott Sándor Tamással. A maradék szabadidejében szívesen hódol a horgászszenvedélyének is, ilyenkor teljesen ki tud kapcsolódni, és rendezni tudja gondolatait is.
